Következő életemben biztosan az agyagot, vagy a porcelánt megmunkáló alkotó leszek, aki késő reggel lassan, elgondolkodva elindul a műtermébe, miután egy hatalmas és hangos kulcscsomóval bezárta aprócska lakását, ami egy szűk utcácska legmagasabb emeletén van, csigalépcső vezet felfelé. A nyomában hosszúlábú, kajla kutyája baktat, semmit nem kell mondania, szó nélkül követi. Miután megérkezik a hideg, de tágas és fényes műhelybe, illatos füstölőket gyújt, és csendben, a legnagyobb nyugalomban dolgozik  egész délután.

Nem tudom, hogy ez a kép vonzóbb-e számomra, vagy a kész alkások: szabálytalan bögrék, enyhén hullámos szélű tányérok, amelyeket csak néhány helyen fogott be a máz, ki tudja mennyire volt az is megtervezve.

Kár ezt tovább ragozni, ebből is könnyen értheted, mit szeretek a kerámiákban, és úgy tűnik idővel annál szebb számomra egy darab, minél kevésbé tökéletes, vagy furcsa.

Ezért is akartam készíteni fonalból én is egy ilyet.

A meglévő fonalaim többsége lágy és puha, soha nem tudnám úgy horgolni őket, hogy megálljanak a lábukon, ezért azt találtam ki, hogy a színes fonalat összefogom egy vékony, de merev kender szállal, ami majd tartást ad a kész vázának.

A váza alja egy kör, amely egyráhajtásos pálcákból épül fel, két sorban.

Ennek a szélére került spirál alakban felfelé a váza oldala, félpálcákból. A soroknál először egy jelölő fonalat használtam, de később rájöttem, hogy nincs rá igazán szükség a kör után.

Az első 10 cm után, kb. 7 sor, elkezdtem szűkíteni, minden harmadik fp után kettőt összekötöttem, és mivel spirálban haladtam felfelé, nem kellett sokat gondolkodnom.

Meg fogom próbálni nagyobb kör alappal is, vajon mekkora méretig stabil így, kenderszállal megerősítve, de egyelőre örülök, hogy így is – első ötlettől a megvalósításig 1 óra alatt – sikerült, én csináltam.