Nyári pillanatokat idézni tél közepén nem lehet büntetlenül. Elkerülhetetlenül szívfájdító, ugyanakkor mi másból merítenénk erőt a ránk váró év eleji etapra, ha nem a vidám, napfényes pillanatokból?

2019-ben csodás svéd és szlovén pillanataink voltak, amelyek közül pár képre kattintva csak úgy tódulnak a mesélni, és újra átélni való történetek.

Ide egy utazási bakit választottam.

Remek vége lett, de akaratunk ellenére sikerült így. Minden külföldi kiruccanásnál az a vágyam, hogy nem turistaként, szervezetten vágjunk neki egy kalandnak, hanem játsszuk azt, hogy most itt élünk. Hátizsák fel, lecsattogtunk a lakásból (hotelből), és beállunk a buszmegállóba.

Ezzel kezdődött, és ahogy írtam, jól sült el, de alaposabb felkészüléssel még a pár km-es homokban gázolós, rendkívül kimerítő sétát is megspórolhattuk volna. Talán ezt azért egyikünk sem bánja túlságosan.

Június közepe, 17 fok, Malmö, belváros.

Mindannyian farmer és póló szerelésben, egy pulcsival és kabáttal felszerelkezve feszítettünk az út szélén. Az útra csomagoltunk ugyan fürdőruhát, de meg sem fordult a fejünkben, hogy a 13 fokos vízben, és a szeles partra bevethetnénk, ezért a szobában hagytuk.

Az első gyanús jelek már a megállóban mutatkoztak. Spagettipántos miniruhás, papucsos fiatalok, bikinipántok a nyakban, a srácokon fürdőgatya. Nem lehet, ez csak valami vicc!

A Skanör-Falsterbo wifis helyi busza alig egy óra alatt kivitt bennünket a félszigetre, ahol a tinik az első nagy Skanör megállónál leszálltak. Én valamiért ragaszkodtam a falsterboi leszállóhoz, ami az út vége, de ezt akkor még nem tudtam.  Lassan elhagytuk a bájos nyaralókkal tarkított települést. Magas fákkal szegélyezett utakon kanyarogva az utolsó megálló Falsterbo Strandbad következett. Fenyőerdő, itt-ott néhány pici faház, buja, nyakig érő zöld növényzet, járda sehol. Már csak mi és egy idős házaspár voltunk a buszon, leszálltunk.

Tengernek nyomát sem láttuk, és utazásaink során soha ilyen tanácstalan arccal nem állhattunk még korábban. Pár visszafojtott lélegzetvétel után megéreztük, hogy bár egy erdei út szélén álltunk, azért vízközelben vagyunk. Én azonnal vissza akartam menni Skanör-be a következő busszal, de rábeszéltek, hogy ha már itt vagyunk, menjünk az orrunk után, és némi google segítséggel vízirányba álltunk.

Ahogy haladtunk, egyre világosabb lett, és kikerülve az erdőből az első biztos pont, hogy nem járunk olyan rossz helyen, a füves homokdűnék látvány volt. Ezek sorra emelkedtek egymás után, és számtalan megmászása után, végre aztán elérkeztünk ide:

Győzelem! Elértük a partot, ahol soha nem látott hófehér homok, felfoghatatlan kékségű tenger fogadott.

Bár dél körül járt az idő, a napsütés kellemesen meleg volt, a part pedig telis tele fürdőző svédekkel, végeláthatatlan messzeségben.

A fürdőruhák hiánya ezen a ponton engem is, aki nem vagyok nagy strandoló, sírással fenyegetett. Nem volt mit tenni, feltűrtük a nadrágok szárát, és megpróbáltuk a legtöbbet kihozni az ajándék élményből.

Amit még ekkor nem tudtunk, hogy a buszos visszaút helyett egy 7,5 km-es parti séta vár ránk. Lenyomtuk, de ez már egy másik történet, ehhez még legalább egy újabb fél évnek el kell telnie, hogy mesélni tudjak róla.

A sztori miatt a két falsterboi fotó a Fesztelen fonalak kihívás leginkább szívemhez közel álló DIY munkája lett, de a papírra hímzést nem én találtam ki.

A Pinteresten rengeteg elképesztő alkotás található. Vannak régi fotókra, hanglemez borítókra, képeslapokra készült darabok, egyszerűbb, geometriai formákkal, és kidolgozott, hihetetlenül aprólékos mintákkal is.

Én a képeken mindig kerestem néhány olyan pontot, vonalat, amelyek természetes határolói lehetnek a hímzésnek. Nem felturbózni, vagy agyonnyomni akartam egy képet, hanem megtartva az arányait kiemelni egy részletet, amelytől egy új dimenzió nyílik meg rajta. Egy olyan sáv keletkezik, ami az ott tapasztalt, akkori élményt segít megjeleníteni.

A képek hímzéséhez nagyon kevés hozzávalóra van szükség: hímzőtű, filc és vonalzó, hímzőfonal, cellux, és egy összehajtott anyag alátétnek, a tűvel való szurkálás fázisához.

A tengerpartos fotón a víz felszínének egyenes vonala kézenfekvő határolóvonal volt. A másik végét is ehhez igazítottam. Vonaló segítségével pár ponton megjelöltem, meddig érjen a hímzés.

Nem árulok el titkot azzal, hogy egy fél tucat képet biztosan „elfogyasztottam” a hímzéssel, mielőtt ezek megszülettek. Eközben rájöttem mi volt a gond a korábbiakkal! Ez egy szabad műfaj, szinte bármit ki lehet találni, de a hímzés mérete, a fonal iránya és az arányok nagyon fontosak.

Ezt muszáj betartani, adott képre kigondolni, eljátszani, megtervezni, különben nemhogy új dimenzió nem nyílik, de már a készítése közben nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. Nem jó érzés.

A hímzéshez osztott, pamut hímzőfonalat használtam. Ez 6 pici szálból van sodorva, a hímzéshez 50 cm-es darabokat vágtam belőle, amelyeket rendre 3-3 szálra bontottam. Ezt előre meg lehet csinálni, amivel idő spórolható, és hímzés közben csak az újrafűzéssel kell törődni.

Szúrjunk lyukakat!

Az anyagra fektetve a hímzőtűvel előre apró lyukakat kell szúrni a képre, egymástól úgy 2-3 mm távolságra. A fotópapír ilyen szempontból nagyon praktikus, szívós, erős felület, könnyű rajta dolgozni. A fehér pöttyök útmutatást adnak, a fő vonalakat ezek segítségével lehet feltűzni, de a variálhatóság itt is egy lehetőség.

Indulhat a hímzés

A kép hátulján kezdjük, átszúrjuk az első pici lyukon a tűt. A teljes fonalhosszúságot áthúzzuk, de hagyunk egy 1,5 cm-es véget, amelyet celluxszal rögzíteni kell. Ezt minden új szál alkalmazásánál ugyanígy meg kell csinálni. A celluxozásnál arra kell ügyelni, hogy az kiszúrt lyukakat ne ragasszuk le. Az sem tragédia persze, ha ez megtörténik, sőt néha jól jön megerősítésnek azoknál a szúrásoknál, ahol több cérna is van már.

Az első pár szállal az irányt rajzoljuk meg, a tengerparti képnél ez a függőleges vonal volt. Utána lehet elkezdeni keresztbe-kasul ölteni. A kép hátulján nem hímzünk, ezzel fonalat spórolunk. Ez azt jelenti, hogy ott a kiszúrt vonal mentén lépünk tovább, nem pedig a két határolóvonal között.

A keresztbe húzott szálat még tűzés előtt „rá lehet próbálni” a képre, de ha már áthúztad a lyukon, és nem tetszik, akkor sincs gond. Egy-két öltést simán vissza lehet fejteni (húzni).

Szakaszonként haladunk, az első szál befűzött fonal pillanatok alatt elfogy. Én arra törekedtem, hogy minél több centijét felhasználjam, így addig öltöttem vele, míg csak nagyon pici maradt. A kép hajlékony, könnyű úgy forgatni, hajlítani, hogy még egy nagyon rövid szálat is át lehessen húzni.

A végét, a kezdő véghez hasonlóan, a kép hátulján celluxszal rögzíteni kell.

Új szál, új befűzés, új szakasz. Ezt kell ismételni.

A poén, hogy bár kijelöltük a határokat, csak nagyjából lehet tudni, hogy milyen lesz. A végső eredményről az elején még fogalma sincs az embernek. Ezért van az, hogy sokkal több időt kell tölteni a tervezgetéssel, elképzeléssel, a fonal ráhelyezgetésével, mint az elkészítéssel. Ráadásul nagyon sok ponton lehet improvizálni. Én is ezt tettem, a kiemelkedő szakaszokat például utólag vittem fel, mert az eredetit nem találtam túl izgalmasnak.

Az izgalmaknak ezzel a végére is értünk, feltéve, hogy a képkeretezés téged sem hoz lázba.

A fotókat végül különböző keretekbe tettem. Egyet biztosan megtartok, de a többit elajándékozom a családban, újabb mosolygó tekinteteket begyűjtve a rokonok körében, ami szerintem az én csináltam meglepetések legnagyobb elismerése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük